Negyven éves lettem, ami önmagában nem rendített volna meg, de az elmúlt két év nem úgy történt, ahogyan azt elképzeltem. Előtte tulajdonképpen minden "terv szerint" alakult, iskolák, egyetem, barátok, szerelem, egészség, munka, önálló élet, karrier. Aztán a harmincas éveim második felében, az egész elkezdett megváltozni. Ami addig örömöt okozott, az rutinná vált. Amit, mint például egy utazást, vagy egy előléptetést, ami miatt korábban lelkesedtem, már csak tudomásul vettem és természetesnek vettem.
Fel sem tűnt és átkapcsolódtam autópilóta üzemmódba. Kívülről szinte nem látszott semmi, mosolyogtam, profin végeztem a munkám, eljártam baráti találkozókra, de a kreativitás és az öröm egyre kevesebb volt. Később egyre visszahúzódóbb lettem, ami korábban nem volt jellemző rám, és a kötelező körök után leginkább arra vágytam, hogy hazamenjek, magamra csukjam az ajtót és ne szóljon hozzám senki. Ne kelljen viselkednem, ne kelljen mosolyognom, ne kelljen okosnak és megértőnek lenni.
Elkezdtem hanyagolni a barátaimat, elkezdtem a munkahelyen a korábbi kiemelkedő teljesítményből áttérni a minimum verzióra. Ha tehettem, elkerültem az üzleti utakat, hetente többször dolgoztam home office-ból, piac helyett (amit korábban nagyon szerettem) inkább házhoz rendeltem és egyre többet néztem értelmetlen netflix sorozatokat, aztán már azt sem, csak ültem a teraszon, kezemben egy pohár borral és bámultam a Gellért hegy tetejét.
Egyre gyakrabba jelentettem beteget, romlott a teljesítményem, az egészségügyi állapotom, elmentem egy hosszabb betegszabadságra, jöttek az ünnepek, minimálban meglátogattam a családomat, de valójában egyedül voltam és tudtam, hogy januárban felmondok. Az újév meg is hozta ezt a változást, visszamentem dolgozni, de már nem bírtam elviselni azt, ami korábban örömöt okozott és lelkesített. Zavartak az emberek körülöttem, a felszínes beszélgetések, a fölösleges prezentációk és meetingek, legszívesebben kisétáltam volna az irodából és hazafelé menet bedobtam volna a céges telefont a Dunába.
Ezt végül nem tettem meg, inkább gondolva az anyagi és munkajogi következményekre, kötöttem egy nagyon szép megállapodást a munkaadómmal, melynek lényege annyi volt, hogy én "nem emlékszem semmire" ami ott történt, cserébe kapok X havi plusz fizetést a távozásomkor.
Februárban már ott sem voltam. Felszabadultságot éreztem, megkönnyebbülést. A terv az volt, hogy egy kicsit pihenek, talán elutazok valahova, aztán kitalálom, hogy hogyan tovább. Na ez nem jött össze. A kis pihenésből hosszú semmit-tevés lett. Napokból hetek, hetekből hónapok. Délig alvás, naplopás és egyre több alkohol.
Az alkoholfogyasztásban voltak erősebb hetek, de viszonylag gyorsan (fél év) eszkalálódott a dolog. A testem nemet mondott erre az életmódra, kórházba kerültem, onnan pedig egy két hónapos rehabilitációra.
Egy ideje már teljesen józan vagyok, sportolok, járok pszichológushoz és napról napra jobban érzem magam, lelkileg is és testileg is. Tanulok, meditálok, sokat olvasok. Pár hete pedig eszembe jutott, hogy amikor 20 éves koromban édesapám meghalt, akkor teljesen véletlenül a kezembe került egy könyv a böjtölésről. Akkor 14 napig böjtöltem és nagyon sokat segített lelkileg feldolgozni a történteket. Úgyhogy most, kis utánaolvasás után úgy döntöttem, hogy ismét belevágok, ma van a nulladik napom.
